Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az elhízás lelki okai

Elhízás – túlsúlyosság

Test és lélek kölcsönhatását talán semmi sem fejezi ki oly világosan, mint az étkezési szokások. A táplálékfelvétel már a csecsemőnél sem csupán egy alapvető szükséglet kielégítését jelenti, sokkal inkább a szeretettség és gondoskodás fokmérője. Ez az összefüggés – erősebb vagy gyengébb formában – életünk során mindvégig fennmarad. Ha később az az érzésünk támad, hogy nem szeretnek eléggé, vagy hiányoljuk a meghittségét, ősi ösztönünk sugallatára többet eszünk, mintegy az egykori meghitt közelség jóleső érzését felélesztve.

A „szeretetéhséget” ezen a módon természetesen nem lehet csillapítani. Az evés befejeztével megtelünk ugyan, de nem töltődünk fel. Nem szűnik meg a belső űr. Az unalom és a ki nem teljesedett élet hasonló mechanizmust vált ki. A valóságban mindegyik esetben szeretetre, meghittségre és elismerésre vágyunk. Nem hiába mondja a szólás: „Férfiembert a gyomrán keresztül lehet meghódítani”, vagy „Úgy szeretlek, majd megeszlek”. Ha kiskorunkban jól viselkedtünk vagy bátran viseltük el a fájdalmat, édesanyánktól „jutalmul” édességet kaptunk. Ugyanígy későbbi életünkben is megjutalmazzuk magunkat, ha ezt az élettől nem remélhetjük. Mindez végeredményben „kövérséghez” vezet, egyben a frusztráció érzéséhez és bánathoz, mely egyenesen rákényszerít, hogy ismét csak az evésben keressünk feledést.

A gyöngédség és meghittség utáni vágy testileg szintén „éhségben” nyilvánul meg, s ha ezt csillapítjuk, érzékelési felületünk, azaz a bőrünk kitágul. Ezáltal elméletileg az esélyünk is megnövekszik, hogy „érintkezésbe” kerüljünk egy másik emberrel. Ráadásul a tekintélyes testalkat maga is biztosíték arra, hogy észrevegyenek minket.

A mértéktelen evés mögött tehát mindig „éngyengeség” áll, melyet külső táplálással kompenzálni kell; ez persze nem vezet megoldáshoz. Az éngyengeség szükségszerű következménye az újabb kudarc, sőt félelemérzet, mely ismét csak evés révén csillapítható. Az ember, miközben megkísérli, hogy belső ürességérzetét evéssel szüntesse meg, magába fojtja félelmeit és frusztrációs érzéseit. Különösen gyakori ez olyan családokban, ahol a szülők is hasonló módon viselkedtek. Evéskor az ember nem érez elégedetlenséget, félelmet, csalódottságot, bánatot, bizonytalanságot, frusztrációt, elhagyatottságot, szorongást, depressziót és szeretethiányt. Ám amire voltaképpen szüksége van, az a kapcsolat, meghittség, gyöngédség, siker, elismerés és szeretet.

A túlsúlyos ember tehát olyan dolgokat hurcol magával, melyek megnehezítik számára az életet – mindenekelőtt hamis énképet. Tudata mélyén persze tisztában van vele, hogy igazi énje teljesen más. Mégis elutasítja saját lényét. Következésképp az életenergia képtelen szabadon áramolni benne, a megoldatlan problémák külső súlyként nehezednek rá, így az életet kétszeresen is terhesnek érzi. Meg kell tanulnia levetni az álarcot, eltávolítani az akadályokat, felhagyni a szerepjátszással s lebontani az őt körülvevő védőfalat. Hiszen élete csupán azért nehéz, mert megnehezíti magának.

De ha az életet terhesnek találom, ez egyben azt is jelenti, hogy az életnek is baja van velem. Szüntelenül akadályozom önmagam, igazi énem létezését. Életem azért vontatott, mert meggátolom szabad folyását – a lehetőséget, hogy valóban betöltse a pillanatot.

Az elhízott ember nemcsak saját magát utasítja el, de többnyire a környezetét is. Amit másokban kifogásol, azt valójában saját magában kifogásolja. A többiek csupán egyfajta tükröt jelentenek, melyet az élet elébe tart, hogy felismerje benne önmagát. Nem szabad arra törekednie, hogy más legyen vagy környezete kedvére tegyen; igazán és csorbítatlanul önmagává kell válnia. Ha valóban önmagam vagyok, többé nem formálok igényt arra, hogy a középpontban álljak s minden az én kis „énem” körül forogjon. Hiszen akkor létem középpontjában élek, önmagamban nyugszom, lényem közepén, saját életem középpontja vagyok, s így képes leszek elfogadni környezetem másságát is.

Foglaljuk össze

Elhízás: belső üresség, szeretetéhség, gyöngédség iránti vágy, éngyengeség, hamis énkép

A túlsúlyosság jelzi

– a beteljesülés iránti sóvárgást, egy kiteljesedett, biztonságot adó és meghitt élet utáni vágyat.

– a régi viselkedésmintákat, például: a tányért üresre illik kikanalazni. Az ember akkor derék gyermek, megfelel mások elvárásainak.

– a másoktól remélt, beteljesületlen elvárásokat. Több szeretetet, törődést követelek a másiktól ahelyett, hogy adnék.

– az igényt, hogy éléskamrám, ínséges időkre, mindig tele legyen. „Birtokolni”, kuporgatni, gyűjtögetni akarok a jövőre, ezért is nem tudok itt és most élni.

– elégedetlenségem, félelmem, csalódottságom, bánatom, bizonytalanságom, frusztrációm, elhagyatottságom, szorongásom, depresszióm és szeretethiányom elutasítását.

– hogy nem felelek meg „belső képemnek”, mivel más akarok lenni, mint ami vagyok, így többé nem vagyok önmagam. Mikor a „teljességre” vágyom, voltaképpen önmagam hiányát érzem.

– próbálkozásomat, hogy több legyek annál, ami vagyok. Terjedelmesebb, nagyobb, erősebb és befolyásosabb, azaz „súlyos” személyiségnek számítsak.

– hogy nem engedem meg magamnak, hogy a dolgokat könnyedén vegyem, azok rám nehezednek.

– hogy képtelen vagyok lehetővé tenni az élet szabad folyását, nem tudok örömben és könnyedén élni.

– a kielégítetlen lét miatt érzett unalmamat. Mivel nem töltöm meg a pillanatot, magam sem töltődöm fel.

– hogy nem élek békében önmagammal, más akarok lenni, mint ami vagyok.

– hogy meg akarom kapni azt, amit saját magamnak sem adok meg: elismerést, meghittségét, gyöngédséget és szeretetet.

Amit tenni kell

Meg kell szabadulnunk mindenféle mércétől, nem szabad akarnunk többé másnak vagy „többnek” lenni; hanem meg kell engednünk magunknak, hogy önmagunk legyünk. El kell fogadnunk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, s teljes örömben azzá válnunk, amik valójában vagyunk. Nem lenne szabad többé szorongatott helyzetbe kerülnünk, hiszen ezáltal csupán megzavarjuk tulajdon belső harmóniánkat.

A felgyülemlett energiákat szabadjára kell engedni, hagyni kell, hadd működjön maga az élet, hadd létezzünk mi, az élet és mások úgy, ahogy vannak.

Szabaduljon meg az önmagáról alkotott eszményképtől, nevezetesen, hogy milyen karcsúnak kellene lennie. Fogadja el a világot olyannak, ahogy létezik.

Nem fogja fel többé olyan nehéznek az életet, inkább lássa be: az élet valójában jóindulatú. Gondoljon arra, hogy „Nem kell semmit tennem, hogy jó legyek, hiszen eleve az vagyok.”

Ismerje el tulajdon egyediségét. A Földön még soha nem létezett olyan ember, mint Ön, és soha nem is fog. Ön valóban egyedülálló lény.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Kurt Tepperwein jegyezte le eredetileg

(Eva, 2017.02.06 10:55)

ugy tunik az oldalon elfelejtettek jelezni a hivatkozast es a forras megjeloleset.